2013. szept. 15.

Karate kölykök és Róbertgidák


Karate – kölykök?
Neeem, még nem! Majd, lesznek! Ők hárman – Flóra, Vilma és a kétnapos Áron. Most még csak Róbertgidák. Az édesanyával beszélgettem:

„Tizenévig karatéztunk, ott ismerkedtünk meg. Én 11 éves kislány voltam, vézna, gyenge – azért mentem el karatézni, hogy ne fújjon el a szél. A mostani férjemet akkor, ott ismertem meg – kiskamaszként bele is szerettem, tart ez a szerelem még most is. Neki is tetszettem, de nem mert soha megkörnyékezni, mert én olyan zavarban voltam a közelében, hogy szégyellősen elsomfordáltam, ha megjelent. Aztán felnőttünk és egy karatés házibuliban végre összejöttünk. Három évig voltunk együtt, aztán úgy döntöttünk, hogy együtt is maradunk és összeházasodtunk. Sorban jöttek a gyerekek – Flóra négy és fél éves, Vilma három, Áron pedig két napos.
Az orvos miatt jöttünk ide – Dr.Herczegh miatt. Mindhárman nála születtek, és Czemmel Franciskánál. Mintha hazajöttünk volna – úgy jöttünk ide szülni. Az elsőnél még mindannyian nagyon megilletődöttek voltunk, a férjem is, szinte rosszul volt a fájdalmaim láttán. A második könnyebben ment, a harmadiknál pedig már rutinosak voltunk. Bár nekem a harmadik szülés volt a legkeményebb. Három óra hossza alatt éltem meg intenzíven azt, amit a többieknél 8-10 óra leforgása alatt.
A két kislány között nagyon kicsi a korkülönbség, mert én és a nővérem is ugyanígy voltunk és annyira közel voltunk egymáshoz, hogy azt akartam, hogy Flóra és Vilma is ilyen szorosan nőjön fel. Ezért is örülök, hogy a harmadik Áron lett – nem veszélyezteti a lányok kapcsolatát a kisfiú.
Hű, nagyon boldogok a lányok, tegnap már jöttek „segíteni” – ők akarták pelenkázni, hozni-vinni, babáztak volna vele vígan.”

Idáig jutottunk a beszélgetésben, amikor megérkeztek a lányok az édesapjukkal. Birtokba vették a családi szobát, rajzolgattak, játszottak, babáztak a kistestvérükkel. A beszélgetés megakadt… a fotók önmagukért beszélnek:






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése