2013. márc. 12.

Első szülinapra


Több, mint egy éve már, hogy teli volt a sajtó Szántó Szandra és Nádas Zoltán egymásra találásának tündérmeséjével. Az apropót az adta, hogy Szandra babát várt és pont egy éve meg is szülte - nálunk - a trónörököst, Nádas Olivért.

A szülés után hazamentek, nem sokat hallottunk róluk azóta. És most, Olivér első születésnapján Szandrától kaptam egy levelet. Egy gyönyörű levelet. 
Ami nemcsak attól szép, hogy jó a stílusa. Hanem attól, amit Szandra benne ír. 

Ahogy elolvastam, rájöttem valamire. Arra, hogy amikor mesés szerelmekről olvasunk, nagy egymásra találásokról hallunk, van bennünk egy kis kényelmetlenség érzet. Valami olyasmi, hogy jó, jó, szép is a szerelem, dehát a tündérmeséket is csak odáig ismerjük, míg "nagy mennyegzőt csaptak és addig éltek, míg meg nem haltak". 
De nem hallunk a gyereksírástól álmatlan éjszakákról, a hétköznapi összezördülésekről. Nem látjuk a királyfit borostásan, és a királylány haja sem minden nap frissen mosott... nem tudjuk, hogy zsörtölődnek, unalmasak, és néha ki- kikacsintanak...
Ám ekkor jön Szandra, és azt mondja, hogy igenis, a tündérmese folytatódhat... és hogy változások, nehézségek mellett is megőrizhető a boldogság - szerelemmel, humorérzékkel, egymásra figyeléssel. 
Reményteli ezt olvasni. Hátha nekünk is, hátha velünk is...
Köszi, Szandra!

BOLDOG ELSŐ SZÜLINAPOT, NÁDAS OLIVÉR!
__________________________________________________________________________________

"Ma lett egy éves!

Nagyon furcsa, nosztalgikus érzésem van napok óta, mikor ránézek a kisfiamra. Vagy amikor leírom ezt a szót, hogy kisfiam. 365 napja együtt vagyunk de még mindig nem szoktam meg teljesen, hogy ez a csoda velem történt meg. Egy éve minden nap úgy ébredek, mintha karácsony reggele lenne. Megunhatatlan, megszokhatatlan es szavakba nem önthető ez az érzés. Hogy anya vagyok. Hogy valaki issza a szavaimat, mozdulataimat, hogy én vagyok neki a minta, akit utánoz, hogy én vagyok a felelős érte minden tekintetben. Ezek azok a dolgok, amikre szerintem nem lehet felkészülni. Attól a pillanattól kezdve indult a közös tanulás, mikor kibújt és rám tették.

A kórházban töltött pár nap életem legszebb élményei közé tartozik. A meghitt légkör, ami körülvett, nyugalmat, segítőkészséget sugárzott. Ilyen indulás után kicsit könnyebb volt nekivágni az első pár igazán hektikus napnak, hétnek. Bevallom, ez nagyon nehéz időszak. Elképzelni sem tudtam előtte, hogy mennyire. És nem csak a kialvatlanságra gondolok, hanem a rengeteg felszabaduló hormonra, amitől bőgtem állandóan, aztán a stresszre, hogy volt-e elég tejem, hogy egy hétig nem volt sem időm, sem energiám hajat mosni, hogy rendet kellett volna tennem a lakásban, ahol kezdett eluralkodni a káosz és hasonló embert próbáló dolgok. 

Aztán szépen ahogy telt az idő, beletanultam. És igyekeztem nem stresszelni. És a hormonok kiürültek. És hajat mostam! Elkezdett kialakulni az új világrend. És végre kimehettünk sétálni is, ami rengeteget segített.
Mire eltelt két hónap, már nagyon profik lettünk baba-mama oldalon egyaránt. Ekkor újra felborult minden, külföldre költöztünk, itt hagytuk a szüleimet, akik addig rengeteget segítettek nekünk. Nagy falat volt, de megoldható. Három hónapot töltöttünk el magunkban. A nehézségeket pedig igyekeztünk úgy megélni, hogy ez inkább csak még jobban összekovácsolt minket. Nyár végén hazaköltöztünk, újra a szüleim védő szárnyai alá. És két hónap múlva megint nyakunkba vettük a világot.

Most egy csodás tengerparti városban élünk, ismét "csak" hármasban. Újra otthont teremtettünk magunknak, de ez most már nem olyan nehéz. Egy év alatt nagyon erős családdá váltunk. Bármi akadály gördül elénk, azt legyőzzük. Mi hárman. 

Olivér, a kisfiam, aki a legjobb, legaranyosabb, legvidámabb gyerek a világon. Biztosan azért, mert érzi, hogy itt nincs segítségünk, és ezzel próbál segíteni a maga módján. Hogy jó. És türelmes. Bárhova hurcoljuk, egy rossz szava nincs. Megszokta, hogy mindig velünk van. Nem panaszkodik, inkább élvezi a helyzeteket. És dumál. Egyfolytában.

Zoli, a férjem, aki a terhességem első napjától vigyáz ránk. Aki sokszor a dolgozó apa szerepe mellett a háziasszonyi teendőket is ellátja. Aki mindig tudja, hogy mi kell nekem, még akkor is, amikor én magam sem. Aki mindig megnevettet, akivel kaland az élet, és aki nélkül nem tudtam volna soha meg, hogy milyen igazán boldognak lenni.

És én, aki néha még mindig csak rácsodálkozom, hogy ez megadatott nekem. 

Ma lett egy éves...Boldog születésnapot, Zsiráfkám!
Köszönjük Tekse István és Szakonyi Tibor doktor uraknak és Zachár Lászlóné Erika szülésznőnek!"

Nádas-Szántó Szandra 

Az egy évvel ezelőtti írás ide kattintva olvasható

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése