2013. jan. 17.

Nincs lehetetlen és a véletlenben sem hiszek



Egy levél érkezett ma - "...Mi jól vagyunk, Csengike már lépeget, és nagyon édes korszakát éli, amikor kiabálja hogy apa, mama...Persze az anya még várat magára.
Tervezzük, hogy 28-án, születésnapján meglátogatjuk Önöket a klinikán, de ez természetesen az útviszonyoktól is függ, és persze még pontosítunk.
Remélem hamar viszont látjuk egymást. Minden jót kívánok. Üdvözlettel..."

És a szívet melengető történet:

Egy éve már, hogy megérkeztél hozzám. Hosszú út vezetett addig a szombati napig…

Túl fiatal voltam, amikor először műtöttek, és eltávolították a jobb petefészkemet. Nem is értettem, hogy egy orvos hogyan lehet olyan szívtelen, hogy rezzenéstelen arccal bejelentse, talán sosem lehet gyermekem. Nem lehetett feldolgozni, ezt nem, hiszen már kicsiként is amolyan csodaként tartották számba, hogy képes vagyok babákat megnyugtatni, hisztit csitítani. Kötődtem a babákhoz, és mindig úgy képzeltem szép nagy családban leszek édesanya. 

Korán elkezdtem a megfelelő apát keresni, és találtam is. Hat évig jártunk, majd összeházasodtunk. Falubeli volt a srác, nyugodt, kiegyensúlyozott, kedves. Boldogok voltunk, babát akartunk, és amikor az első hónapokban nem sikerült a két vonalas terhességi teszt, kétségbeestem. Magamat hibáztattam, és még fél évig próbálkoztunk. Minden sikertelen hónap végén összeroskadtam, majd felépítkeztem, és újra romba dőltem. Közben endometriózist diagnosztizáltak nálam, és újra megoperáltak, kétszer. Mindezek után az orvosom késztetésére a férjem is részt vett egy vizsgálaton. Újabb rossz hír! Már ketten voltunk a sikertelenség okozói, így hamar felkerestünk egy meddőségi klinikát. Minden kis megtakarításunk befektetve vágtunk neki az első, a második és a harmadik megtermékenyítésnek. Az érdekesség kedvéért egyszer túladagolták a hormonokat, így le kellett fújni az eljárást. Közben meghíztam, lelkileg pedig reményvesztett, céltalan ember lettem. A férjem nem tudott a helyzetünkkel mit kezdeni, én viszont kerestem utakat. 
Gyógyító jósolt babát, pszichológus tanácsokkal látott el, végül pedig úgy döntöttem legjobb lesz, ha feladom, és örökbe fogadunk egy gyermeket. 

Mikorra a várólistára kerültünk volna, megismertem valakit. Őt! Tudtam, a zsigereimből, ő mindent megváltoztat, pontosabban a szerelem, és én hagytam, hogy lavinaként elmosson mindent. Fájdalmat, kapcsolatot, házasságot.  Elváltam. Ő megtöltött reménnyel, erővel, küzdeni akarással. Megkért menjek el homeopátiával foglalkozó orvosához, akivel kitisztítottuk a szervezetem a sok mesterséges hormontól, amit az előző években magamba szúrtam. Mikorra a kúra befejeződött már május volt, és valamiért késett a havi ciklusom. Persze először negatív lett a teszt, és én beletörődtem, hogy csak a szokásos zavar van a szervezetben. De miután elsírtam magam a párom karjában egy olyan dolog kapcsán, ami teljesen hétköznapi, éreztem valami megváltozott! 
Láss csodát, álmaim legszebbike egyszerre valósággá változott: két csíkos kis teszt fityegett az ujjaim közt. A pici végre kiválasztott engem, és persze az apukáját, hozzánk akar megszületni…Babám lesz, nekem, aki elfelejtette a képet, amikor arról ábrándozott szoptathatja gyermekét.

Az első pillanattól kezdte végtelen nyugalom szállt meg, hiszen éreztem semmi baj nem lehet velünk. Ilyen végtelen történet után mellettem maradsz. Így is lett! A kilenc hónap gyorsan és szépen elmúlt, kisebb- nagyobb aggodalmakkal. Egyszerűen imádtam a pocakom hullámzását figyelni, és mindig élveztem, ha a mellettem elhaladók meglesik a gömbölyű hasimat. 

Már a várandósság közepén el kezdtünk gondolkodni azon, hogyan és hol szeretnénk a kicsit világra hozni. Ugyanis én annyi szörnyűséget éltem meg a járási szülészeten, nőgyógyászaton, egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy ott jöjjön világra a kincsem. A párom pedig az ottani orvosokban nem bízott, így végül az interneten találtuk meg a Róbert Károly Klinikát, és végül, Major Ágnes körbevezetésének köszönhetően, választottuk ki. Mivel február elejére vártuk a kicsit, és Pest két órányira van szlovákiai otthonunktól, felkészültünk arra, hogy gyors szülés esetén mi a teendő. 

De szerencsére beérkeztünk időben, ráadásul két héttel a kitűzött időpont előtt indultak be a fájások. Emlékszem még hezitáltam, vajon nem csak jósló görcsök gyötörnek, és a nővéremmel mértük az időt. Aztán mégis jobbnak láttuk az indulást, szerencsére száraz útviszonyok mellett gond nélkül értünk péntek este Budapestre. Egy doktornő volt az ügyeletes orvos, aki döbbenettel nézett ránk, amikor bejelentettük, bár sztreptococcus fertőzést találtak nálam, nem kérünk antibiotikumot még a szülés beindulása előtt. Ugyanis meggyőződésem, hogy homeopátiával kikezelhető ez is, és három hétig már szedtem a megfelelő készítményt a fertőzés orvoslására. Mivel az előző években csalódtam a klasszikus orvostudományban, ragaszkodom az alternatív, természetes gyógymódokhoz. Persze az orvos másban hisz, biztosan jót akart, mégis örültem, hogy egy ilyen nézetkülönbség után nem gyorsult be a szülés, és megvárta a kislányom a reggeli ügyeletest, Dr. Herczeg Szabolcsot. 

A párom, aki meggyőződése, hogy nőnél kell szülni, mert ők jobban érzik mi kell a vajúdás alatt, szintén nagy bizalommal fordult a türelmes, kedves, tapintatos orvos felé. A doktor úr ott volt akkor, amikor kellett, nyugodt maradt, biztatott, és minden fázisban elmondta mi várható. Emlékszem, amikor a kitolási szakasz már végtelennek tűnt, a két férfi azon viccelődött egymással, hogy a második babánknál már gyorsabb lesz. Én pedig utolsó levegő után kapkodva mondtam, hogy ez most nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy újabb babáról beszéljünk. Egyszerűen csodálatosnak tartom a szülésznők kedves odaadását, ahogy Kovácsné Bognár Katalin fogta a kezem, ha kellett, vagy épp megkapaszkodhattam benne egy-egy fájás közepén.
Végül fél egy előtt pár perccel vett először levegőt Csenge lányom, aki a doki szerint olyan színű hajjal született, mint az anyukájáé. Azonban minden másban apa lánya. Akkor is és ma is!

Csenge egészséges, a mai napig szopizik, mostanra hét kis foga csillog, és igazi örömbatyu. Ha ránézek eszembe jut a klinika is, ahol életem legszebb négy napját töltöttem, miután Csenge megérkezett. A csecsemőgondozók, Tamásné Garay Máriát kiemelve, hihetetlen erőt adtak nekem, magabiztosságot, és a nyugalom, ami ott van, megfizethetetlen.
Csak a szép, és jó maradt meg az emlékeimben. A legnagyobb dicséret szerintem az, hogy a második gyermekemet is itt hoznám a világra.

A történetem tanulsága egyértelmű. Nincs lehetetlen, és a véletlenben sem hiszek. Ha valamit nagyon akarunk, azt megkapjuk, csak lehet, hogy idő kell hozzá. Mindenkinek kívánom, hogy legyen olyan szerencsés mint én, akinek megadatott, hogy anya lehessen. Néhány napja olvastam azt, hogy egyetlen örök dolog van: ahogy az anya szereti a gyermekét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése