2013. jan. 4.

A kisfiam egy hős

Családunk születésének története

Két hetes babám hordozó kendőben itt szuszog a mellkasomon miközben elmesélem neked, hogyan találkoztunk először a kisfiam, az édesapja és én, hogyan lettünk hirtelen egy család. 
Még elég sokáig könnyeket fog csalni a szemembe, amikor a szülésre és az első közös pillanatunkra gondolok. De ne szaladjunk ennyire előre. 
A történetünk egy vidám péntek reggelen, november 9-én kezdődött. A kórházba igyekeztünk heti szívhang vizsgálatra, és a szülész orvos is megvizsgált. Ekkora már 6 napja távozott a nyákdugó. Az orvos mindent rendben talált, és hazaküldött. Zárt méhszáj, szuperül működő lepény. Semmi jele szülésnek. Minden OK.
Nagy nyugalomban telt a nap, majd a szombat délelőtt is. Délben vendégek jöttek, ebéd után kártya party. A családom nagyon szeret játszani, szóval most - évek óta először - én is beszálltam. Hat óra körül már nagyon álmos voltam, gondoltam, lassan ledőlök pihenni. 
És akkor, fél hétkor hoppsz egy kóbor görcs. Alig érezhetően, egyre erősödve jöttek a következő fájások. Először rendszertelenül, aztán 20 percenként. Tudtam, hogy ha csak jósló fájásokról van szó, akkor azok elmúlnak, ha elmegyek zuhanyozni. Persze azért még a szettet lejátszottuk...
Mire kijöttem a zuhanyzóból már 10 percessé rendeződtek a fájások. Azt olvastam, hogy ez akár 12 órát is eltarthat, mielőtt komolyra fordulna, szóval úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni egy kicsit. Hátha elmúlik. Még jóval idő előtt vagyunk, ennyivel nem érkezhet korábban a fiú, főleg, hogy tegnap még azt mondta a doki, hogy messze vagyunk még. Mire a pizsama nadrágomat félig magamra öltöttem már 5 perces fájásaim lettek. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy fél tízkor már hívtam a szülésznőt, hogy akkor most mi legyen? Nem voltak szörnyűek a fájások, de egyre erősödtek. És 5 percenként. Szakértői javaslatra irány a klinika.
Édesapám vezetett, a férjem a kezemet szorította a hátsó ülésen... vagy talán én az övét...
És miért van minden liftben tükör? Már háromperces fájásoknál az jutott eszembe, amikor megláttam magam, hogy még fodrászhoz akartam menni... Épp pár napja olvastam ugyanis egy "tippek szülés előttre" írást, ahol a kismama kifejtette, mennyire fontos a jó frizura. És igaza is van: életed egy meghatározó időszaka következik, amikor szinte a legtöbb fotó készül rólad, és te pedig igazán ramatyul nézel ki. Egy életen át ezt fogod bámulni, a gyereked, az unokáid, talán még majd így mutogatnak a dédunokáidnak is. Persze, ahogyan ezt a liftben kifejtettem, nem arattam osztatlan sikert... És meg is lett az eredménye: minden fotón ramatyul nézek ki.
22:30 - érkeznek a komolyabb fájások, három percenként. Fogalmam sincs mi fog történni, meddig fog tartani, és lesz-e ennél még rosszabb. Én úgy gondoltam, hogy ezeket a fájásokat még el bírom viselni egy-két órán át, de ennél erősebbeket már nem szívesen. És különben is álmos vagyok. És akkor közli az orvos, hogy ujjbegynyire van nyitva a méhszáj, ez még legalább 8-12 óra vajúdás, mire lesz itt valami. TESSÉK? Na, nem!! Teljesen kizárt, hogy reggelig itt vekengjek, és még fáj is, aludni sem tudok, beszélgetni se lehet rendesen, mert mindig jön egy fájás két mondat között... ezt nem nekem találták ki. Szóval elhatároztam, hogy akkor most elkezdünk ügyesen vajúdni, és kinyílik az a fránya méhszáj nagyon gyorsan, mert ez nem mehet így 8-12 órán át...
A férjemet beöltöztették szexi ruhába, gondolom, hogy elvonják a figyelmemet. Én is kaptam egy cuki réklit. És eldöntöttem, hogy nagyon gyorsan túl leszek a vajúdáson, mert ez bizony fáj! Kipróbáltam labdán vajúdni, az nagyon klassz volt. És jött a fájás...nem görcsöl, csak lazán, engedem, hogy a fájdalom végigvonuljon, és távozzon a hüvelyen át, tágítom a méhszájat, és nem is fáj igazán. Elmúlt. Ásítás, beszélgetünk tovább, fél mondat után megint! Fáj, görcsöl, lazít, lassan belélegez, kétszer olyan lassan kifúj, fájás távozik. Ásítás. A férjem is ásít. Aludni kellett volna inkább. 
Eltelt kb. két óra, újabb vizsgálat. A méhszáj 8 centire nyitva, már nem sok kell és szülünk. A szülésznő azonnal hívja az orvosomat, hogy induljon el "de izibe". Eltelt még másfél óra, hajnali 1:40, és már tetejére hágott az izgalom. Már elzsibbadt a szánk a sok lihegéstől, és már szinte semmi szünet nincs két fájás között. Már nem nagyon érzékelem a körülöttem lévőket. Egyetlen hangot hallok, a férjemét. Minden utasítását követek. Biztosan nagyon élvezte, hogy szó nélkül csinálom, amit mond! Lazíts, lélegezz, fújd ki, tartsd bent, ügyes vagy, hős vagy! Csak őt hallom. És akkor PUKK... megrepedt a burok. Fantasztikus érzés. Enyhülést hoz a nagy feszülésben. Igaz, csupán egy pillanatra. Újabb vizsgálat, nyitva a méhszáj, és már jönnek a tolófájások. Újabb telefon a dokinak, hogy itt tényleg pörögnek az események, igyekezzen. 
Akkor most át kellene mászni a szülőszékre. Nem tudom, hogy másztam oda fel, és nem tudom, hogy mikor érkezett meg az orvos, de tudtam, hogy minden rendben van. Azt hiszem, ezen a ponton közöltem a férjemmel, hogy nem mehet sehova, ki kell bírnia, mert nélküle nem tudom folytatni.
Azt hiszem, hogy ekkora már transzban voltam. Eszembe jutott, hogy ez most már nagyon fáj, és mégis kellett volna kérni fájdalomcsillapítást, de hát már késő. És üvöltöttem, toltam, lélegeztem, majd csendben, hang nélkül toltam, ahogyan a férjem mondta. Koncentráltam, csak a légzésemet figyeltem és a férjem hangját. 
Akkor a szülésznő mondta, hogy hajas babánk lesz. Pont, amikor már készültem feladni, már látszott a buksija. Innen már nincs messze, már csak centik választják el a babámat a külvilágtól, ezt már kibírom, bármi áron is!
Még egy fájás, levegő, benttart, lenyom, kifúj, gyorsan új levegő, benttart, lenyom... és elmúlt a fájás. Csak egy csusszanást érzek, mint amikor megszületnek a kiszsiráfok, kicsusszannak a földre. És ott volt a kis békám a hasamon. Csupaszon, csúszósan üvöltött a hasamon. Alig fogtam fel. Vége volt a transznak, kinyitottam a szememet. Az én kis hajas babám. Alig bírtam megfogni, úgy féltem, hogy lecsúszik. Ez volt hajnali 2:15-kor. 
És jött a következő fájás, a babát elvitték méregetni. A férjem ment vele.
Távozott a lepény, az már különösebben nem is érezhető. Már kezdtem magamhoz térni.
És akkor jött a remegés. Csattogott a fogam. Ettem egy kis szőlőcukrot, az sokat segített. Kimerültem. Teljesen. Nagyon szerettem volna összekuporodni és sírni. Minden porcikám remegett. A lábamat nem bírtam kordában tartani, úgy rángatózott. 
Nem is számítottam rá, de akkor megtámadott az orvos és elkezdett összevarrni. Sajnos megrepedt a gát. Nem vészes, jobb, mintha metszettek volna. Gátvédelemmel akartam szülni, ezért is készültünk a férjemmel, már jó ideje csináltuk minden nap a gátmasszázst ügyesen. Volt is értelme. A varrást azért nem lehetett kihagyni. Bár én szívesen átugrottam volna ezt a részt. 
Ezután végre megmosdatott kicsit a szülésznő, és letehettem a lábamat. Erre vágytam már nagyon. És bejött a férjem, a karján a kisfiúnkkal. Ők már odakint beszélgettek egy ideje. A mellemre tették a kismanót. És szopni kezdett, a férjem pedig gyönyörködött az új feleségében és a gyermekében. Soha ennél meghatóbb pillanatot nem éltem át. 
Örülök, hogy a fájdalomcsillapító nem ködösítette el ezt a pillanatot. A fiam pontosan tudta, hogy mit kell csinálnia, hősként küzdött, hogy közöttünk lehessen. A férjem pedig ... le sem lehet írni, mit érzek iránta, amikor arra gondolok, hogy milyen keményen helytállt. Hálás vagyok, szerelmes, boldog, meghatott. Csodálatos látni, mennyire szereti a fiát, és milyen büszke rám, hogy megadtam neki ezt a boldogságot. Hálás, amiért részese lehetett ennek a csodának. 
Nagyon szép volt a szülésünk, és nagyon kellemes élmény. A fájások persze nem festik rózsaszínre a történetet, de ilyen szülést csak kívánni lehet bárkinek. 
Nem a szerencsének köszönhetem ezt a szülést, hanem a felkészülésnek, az önkontrollnak és a homeopátiának. Nem utolsó sorban pedig a férjemnek és a fiamnak. Ti vagytok a hőseim!

1 megjegyzés:

  1. Nagyon szép,megható...és,és,és,nem tudok mit mondani,egy csuda !!! Így megélni,leírni,örülök,hogy részese lehetek !

    VálaszTörlés