2012. szept. 17.

Tragédia, talpra állni, hinni


A fotót hamarabb megkaptam, mint a történetet. Elégedetten nézegettem, hogy a "születés" szimbóluma lehetne a kép. A gondoskodó apa, védelmező anya csak gesztusaiban látszódik, a középpont viszont önmaga teljességében - a gyönyörű, egészséges kisbaba. 
Aztán megérkezett a történet. Más jelentést kapott a kép. Talán a fájdalom ereje nem csak elvesz, hanem képes az őt követő boldogsághoz hozzátenni valamit...

Egy tragédia után talpra állni és hinni

Férjemmel 3 éve voltunk házasok amikor úgy döntöttünk, hogy gyermeket vállalunk. 
Az első hónapban terhes lettem és minden a legnagyobb rendben zajlott. Terhességem alatt végig minden vizsgálatra szorgalmasan jártam és úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Már születendő kisfiunk szobáját is berendeztük, megvettük az első ruhácskáit, babakocsiját és a legszükségesebb dolgokat. Már csak 6 hét volt hátra a szülésig.

Egy hétfői napon, 34 hetesen az esedékes ultrahang vizsgálatra mentünk. Nőgyógyászom vizsgálni kezdett, majd előrehajolt a monitor felé, látszott az arcán, hogy valami nagyon nincs rendben. Ekkor megkérdezte, hogy mikor mozgott utoljára a baba. Tisztán emlékeztem rá, hogy délelőtt még éreztem, ahogy rugdos a kis lábaival.
Ekkor közölte, hogy nincs szívhang, a babánk halott. A férjem nyakába borultam és nem akartam elhinni hogy mindez velünk történik.
Felmentünk a váci kórházba, ahol végül altatásban, császármetszéssel elvették a babát. Engem elaltattak így nem láttam őt.
Hosszú és nehéz hónapok követték egymást. Próbáltunk talpra állni és hinni, hogy tovább kell lépni és újra próbálkozni.
Fél évet kellett várni a császár után, míg újra próbálkozhatunk. Életem leghosszabb fél éve volt.
Szerencsére kiderült, hogy miért halt meg a kisbabánk. Dühöt és haragot éreztem, amiért nem figyeltek rám eléggé.

Aztán teltek a hónapok,de nem estem teherbe. 10 hónapig jártunk egy budai meddőségi centrumba is -  eredménytelenül.
Rengetegszer beszélgettem ismerősökkel, barátokkal a problémánkról és olvasgattam az interneten is hogy merre tovább.
Végül egy kollégám tanácsára felkerestem Fülöp doktort.
Már az első találkozás alkalmával nagyon szimpatikus volt a higgadtsága, kedvessége és megértése. A történtek után nekem éppen erre volt szükségem.
Több vizsgálat, vérvétel következett. 2 hónap után azonnal kiderült, hogy a probléma komoly inzulin rezisztencia. Elkezdtem szedni a gyógyszereket, lefogytam 8 kilót, tartottam a diétát. Doktor úr javasolt még egy hycosy vizsgálatot, ahol mindent a legnagyobb rendben találtak, így végül "zöld zászlót" kapott újra a babaprojekt.
Még abban a hónapban terhes lettem. :-)
Ezt követően már Nyéky doktor úr vette át a terhesgondozást. Végig nagyon kedves volt velem, öntötte belém a lelket.
A szakmai hozzáértése nagyon megnyugtatott. Látszott rajtam, hogy borzasztóan aggódok, félek, de sosem volt türelmetlen, mindig minden kérdésemre lelkiismeretesen válaszolt. Hosszú volt a 9 hónap volt, de végig éreztem, hogy jó kezekben vagyok, éreztem hogy nem lehet probléma és nem történhet meg újra a tragédia.
A korábbi váci terhesgondozást és a Róbert Klinikai terhesgondozást szinte össze sem lehet hasonlítani. Itt maximális volt az odafigyelés.
Az előzmények miatt végül császármetszés mellett döntött a doktor úr. Azon a reggelen reszkettem a félelemtől hogy minden rendben legyen, de mindenki nyugtatott,hogy nem lesz semmi probléma, nyugodjak meg. 
És valóban, minden rendben zajlott és egészségesen megszületett kislányunk Dorka.

Nem tudom elégszer megköszönni Fülöp doktor úrnak és Nyéky doktor úrnak a segítséget, a támogatást.
Nagyon boldog vagyok hogy ennyi évnyi várakozás után végre anya vagyok.
Köszönöm! :-)

Debre-Grónai Anikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése