2012. jan. 12.

A föld és a nő vonzereje

Ritkán adunk hírt plasztikai műtétekről. Egy páciensünk leírása azonban olyan meggyőzőre sikerült, hogy most közreadom - szórakoztatásul...


"Mindennek az oka az az átkozott gravitáció! jó, jó, tudom, kell az, hogy két lábbal a földön maradjunk, de van, ami azért mégiscsak túlzás. Ott van a csinos kis hasunk, arcunk helyes vonásai, formás melleink. Ám telik az idő, és minden percével a gravitáció malmára hajtja a vizet. Nyakunk bőre megereszkedik, popsink íve lejjebb száll, valahogy szépen lassan minden a föld felé közelít… Azt mondják, ez természetes, öregedésnek nevezik. Jó kis szó, annyira nem szeretjük…
De nem csak az idő múlása, a természetes öregedés késztetett arra, hogy a plasztikai sebész szikéje alá feküdjek. A hervadással már kezdtem megbékélni. Évekkel ezelőtt azonban volt két olyan hasműtétem, ami megbontotta az egységet és testem harmóniáját, valahogy a hasam aránytalanul lett öregebb és csúnyább más testrészeimnél.
Amikor az első vizsgálatnál a plasztikai sebész elkezdte magyarázni, hogy mit honnan hová rak ki, fel, át, össze… egy idő után olyan érzésem támadt, hogy szabás-varrás tanfolyamot hallgatok, ahol centik, behúzások, illeszkedések… hogy a bőr a hasamon egy jóféle kelme, ami csak megnyúlt a sok használatban, hát most levetjük, újraszabjuk. Csak figyeltem, és elégedett voltam, hogy rászántam magam végre a dologra, igazán eredményesnek ígérkezett a projekt…
A félelem napokkal a műtét napja előtt tört rám. Eszembe jutott minden valaha megélt rossz emlékem műtétekről, kezelésekről. Az altatás utáni ébredés rettenetéről – hányingerről, minden porcikát átjáró fájdalomról, tehetetlenségről, feszülő hólyagról, ne is soroljam… Az aneszteziológus nyugtatott, nem lesznek kellemetlen tünetek, ne izguljak, nem lesz hányinger, nem lesz hidegrázás. Még olyat is mondott, hogy boldogan fogok ébredni, na, ezt már végképp ócska propagandának minősítettem.
A műtét napján remegett a szám és szép sárga voltam az idegességtől. Barátnőm rám nézett – legszívesebben lemondanád, mi? – kérdezte. Válaszolni sem tudtam, bénultan néztem magam elé. De szerencsére beindult a klinikai automatizmus. Ágy, infúzió, lazulás, beteghordó, tapintat, szelíd nyugalom, és már a műtőben voltam. Add ide a kezed – mondta az altatós asszisztens… és ettől kezdve filmszakadás.
Ébredés? Boldog mosoly, fájdalom sehol, lazán, kisimulva. A szobában egyedül, félhomály, kellemes melegben, béke, csend, időnként surranó léptek, egy-egy orvos vagy ápolónő, halk kérdések, simogató tekintetek… néhány családtag, barát, poénok, derű.
Na, gondoltam, majd másnap lesz haddelhadd, ha kimegy a fájdalomcsillapító… És kiment. És nem jött helyette fájdalom. Legfeljebb egy kis törő, szorító, itt-ott szúró érzés, vagy némi feszülés. Ez? Fájdalom? Mire a nappalos nővér bejött hozzám, már csövekkel és infúziós állvánnyal közlekedtem, használtam a mosdót, tisztálkodtam. „Nem szoktak ilyen hamar felkelni a hasműtét után” – mondta Zsuzsi, én meg „Hát miért nem mondtad hamarabb?” – kérdeztem vissza és kezdtem magam igazi hősnek érezni. Aztán hamar rájöttem, hogy semmi okom rá, mivel tényleg nincs fájdalom, nem vagyok nagy hős, csak egy besózott, boldog ötvenes, aki végre úgy érzi, hogy kapott még néhány csinosabb évet a plasztikai sebészétől.
A gravitáció meg néha áldás, hisz talán annak köszönhető, hogy a szövetek lazábbak, hogy nincs erős feszítő fájdalom, ami néha a fiataloknál előfordul, és hogy még a magamnak ajándékozott hasplasztika mellé csempészett alig észrevehető méretű mellimplantátum is csak szép, de nem igazán fájdalmas…
Szóval, kedves középkorú barátnéim, csak bátran, vegyétek fel a harcot a föld vonzereje ellen. Tényleg nem fog fájni!"



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése