2011. okt. 26.

Myoma, Zöld fok, avagy a laparoscopia és a búvár

Amikor Fülöp doktor kimondta, hogy egy myoma van a petefészkemen, és hogy azt meg kell operálni, nem is tudom, hogy akkor ott hirtelen mitől voltam csalódottabb. Attól, hogy egy nagyon is kellemetlen orvosi procedúra vár rám, vagy attól, hogy meghiúsul hónapok óta dédelgetett utazási tervünk. A Zöld-foki szigetekre készültünk ugyanis párommal, hogy ott hódoljunk hosszú ideje tartó szenvedélyünknek, a búvárkodásnak. Utazási tervünk ezzel a kijelentéssel meghiúsulni látszott. Igazán kellemes meglepetés volt viszont az, hogy még ott, az ultrahang szkennerjével a hasamon azt is megtudtam Fülöp doktor úrtól, hogy a kettő nem zárja ki egymást.

Nagy műtét és nagy utazás – ez lett hát az előttem álló hetek programja.

És most így, utána mindkettőnek – azt mondhatom, hogy mindkettő élmény volt és a maga nemében páratlan.

Élmény a műtét? Bizonyos értelemben, igen. Elviselhető fájdalommal és kellemetlenséggel járt, mindössze három nap bennfekvéssel, ellenben megszabadított a miómától – szabad utat engedve álmunknak, a babaprojekt elindításának. Ezzel együtt alig maradt nyoma. Három pötty a hasamon – a laparoscopos műtét eszközeinek kis hegpontjai – ennyi mindössze, ami látszik, és a fürdőruha is takarja.

A Zöld-foki szigetek élménye? Hát az pedig maga volt a mese! Én ilyen gyönyörű színű óceánt még sosem láttam, csak képeken. Az Afrikához tartozó Zöld-foki Köztársaság 15 szigetcsoportból áll, amiből 5 lakatlan. A nemzetközi repülőterük nagyon kicsike, egy kicsit komolytalannak is tűnt. A szigetek egymástól olyan távolságra vannak, hogy vagy szárnyashajóval, vagy repülővel tudják csak megoldani a belföldi közlekedésüket. Mi azon a szigeten maradtunk, ahova érkeztünk. A legközelebbi szárazföld Afrika észak-nyugati része, egészen pontosan Szenegál, ezért elég sok szenegáli volt, akik keveredtek a helyi lakosokkal és a portugálokkal, akik 1975-ig uralták a szigeteket, a Zöld-foki Köztársaság ekkor lett ugyanis önálló állam.

Első nap egy pickuppal indultunk sziget-túrára, aminek a platóján utaztunk. Egész nap fent zötyögtünk, a derékszögben sütő nap jól meg is égetett mind a négyünket. Német nyelvű idegenvezetőnk sokat mesélt a szigetről, hogy miből és hogyan él ez a nép. Nekünk olyan afrikai-kubai érzésünk volt, kellemesen keveredett a kettő, és igazi nyugodtságot árasztottak az emberek. A következő napon már merültünk. A bázison dolgozó – elsősorban olasz – divemasterek kedvesek és közvetlenek voltak. Mi négyen már tapasztalt búvárnak számítunk, ezért külön csoportban merültünk, és csak egy vezetőt kaptunk, aki ismeri a terepet és segít visszatalálni a hajóhoz, illetve tudja, hogy melyik kő alá kell benézni, mert lakik ott valami. J Így találtunk alvó dajka-cápát és tudtuk úgy megközelíteni, hogy akár meg is simogathattuk volna. Persze a víz alatt nem fogdosunk meg semmit, oda vendégségbe megyünk. Többször merültünk teknőssel, az egyiket még etettük is. Rengeteg sziklahal volt, sok színes kopoltyús csiga, murénák, lepényhalak, tengeri kígyók, pókrákok és sima rákok. Az egyik merülésen egy igazi tonhal rajba futottunk, olyan sokan voltak, hogy a raj túloldalán lévő búvárokat már egyáltalán nem láttuk. Már maguk a halak is olyan 1 méteresek voltak. Miután a szigetek kint vannak a nyílt vízen, hegyek hiányában állandó szél van, ami miatt állandó a hullámzás. A napi 2 merülés között nem tért vissza a hajó a bázisra, hanem kint ringatóztunk a vízen a gumitestű hajókban. Általában egy jó órát vártunk a két merülés között, hogy a szervezetünkből kiürüljön a nitrogén, ezzel is meghosszabbítva a következő merülést. Az egyik ilyen pihenés alatt egy helyi ember bálnára hívta fel a figyelmünket, tőlünk olyan 300 méterre. Még éppen elkaphattuk, ahogy feljön levegőt venni, azután újra alámerül. Képeslapra illő képeket készítettünk, ahogy lebucskázik és csak a farokuszonya vége látszik. Tiszta eksztázisba estünk, egész nap fülig ért a szánk. Erre még az ezt követő merülés tette fel a koronát, mikor az éneküket hallhattuk, olyan jól vezeti a víz a hangot. Többen is voltak, mi meg csak néztünk egymásra nagy kerek szemekkel, megszűnt a világ, semmi nem volt érdekes.

Nagyon valószerűtlennek tűnt azokban a pillanatokban, hogy alig négy héttel azelőtt én még egy műtőben feküdtem, a hasamban orvosi műszerek dolgoztak, most pedig itt vagyok, teljes értékű búvárként, cipelem a felszerelésem, és merülök egyiket a másik után. Egy ilyen műtét pár évvel ezelőtt még hónapokig tartó lábadozást igényelt volna, és a vágás egész életemben ott virított volna a hasamon.

Most pedig itt ülök március közepén, lebarnulva, élményekkel tele, testileg lelkileg felkészülve az előttem álló „nagy utazásra”, aminél szebbet és különlegesebbet elképzelni sem tudok.

Ezúton köszönöm a Róbert Károly Magánklinika összes dolgozójának a munkáját, akikkel találkoztam ezekben a hónapokban.

LO

Budapest 2011. március











A fotók a szerző felvételei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése