2011. okt. 27.

Amira

Amikor beléptem a szobába, egy pillanatra zavarba jöttem. Egy mosolygó fiatal nő az ágyon, mellette a babaágy, benne hosszú, fekete hajú szépség, a baba körül két fiatal, jóképű férfi. A szobában „vágni lehet” a boldogságot. A képlet, mint utóbb megtudom – az egyik férfi édesapa, a pici baba és a fiatalabb férfi édesapja. A pici baba az ő ötödik gyermeke.

Az édesanya mesélni kezd. Gördülékenyen, végtelen természetességgel, sugárzó derűvel az arcán.

Ma sem akarsz lejönni a vacsorához? – kérdezte a telefonba, én meg nem akartam udvariatlan lenni, csatlakoztam hát hozzájuk a szálloda éttermében. A barátnőm ismerőse volt, szokásos üzleti útjukra kísértem el őket, mert nekem is dolgom volt abban a városban. Nem tűnt túlságosan szimpatikusnak, és társaságra sem vágytam. Épp a válásom után voltam, jobban esett volna egyedül.

Egy cipőben járunk – mondta, amikor kettesben maradtunk, majd elmesélte, hogy ők is válni készülnek a feleségével, és mindent megtesznek azért, hogy a négy gyereket ne viselje meg a válás. Hajnalig tartott az első beszélgetés. Egy hét múlva felhívott. Találkozgattunk. De én nem akartam tőle semmit, egy négy gyerekes apától, aki házasságban él… mondtam is neki, meg azt is, hogy próbálják meg még egyszer, én nem akarok vele többet találkozni. Jó – mondta – akkor találkozzunk egyszer, utoljára. Úgy lett. Sétáltunk és beszélgettünk. Körömcipőben egy éjszakán át, megállás nélkül a városban. Egyszer álltunk meg – hajnalban – a Gresham palota előtt. Utolsó találkozónkon először csókoltuk meg egymást.

Legközelebb a Gresham palota előtt három év elteltével Karácsony szentestéjén csókolóztunk önfeledten újra. Ott kérte meg a kezemet. Ő letérdelt, én sírtam a boldogságtól, olyan volt, mint a filmeken. A két csók között az a két év nem volt könnyű időszak. Rengeteg őrlődés, nehéz döntések, mély beszélgetések, fájdalmas pillanatok. De a szerelmünk erősödött. Összeházasodtunk.

A következő Karácsony szentestéje is filmbe illő volt. Előtte való napokban kellett volna megjönnie. Gondoltam, csinálok egy tesztet. Pozitív lett. Mesés Karácsonyunk volt.

Most itt vagyok. Nagyon megváltoztam. Látod, már egy órája magamról beszélek. Valahogy könnyebben megy beszélnem magamról. Nyitottabb, közlékenyebb lettem.

A szülésről? Előzőleg nem olvastam sokat. Úgy gondoltam, mindenki másként éli át, nekem majd ott lesz az enyém, és történik, aminek történnie kell.

Este 11-kor indult be a szülés. Az orvosom megvizsgált, azt mondta, feküdjünk le, pihenjünk. Hát, pihenni nem tudtam. Még feküdni sem. Nagyon meglepődtem, ilyen erejű fájásokra nem számítottam. Gyorsan tágult a méhszáj, egyre nehezebb lett elviselni a vajúdást. A szülészem és a férjem egy percre sem hagyott magamra. De egyikük sem mondta, hogy mit csináljak, mit ne. Azt figyelték, hogy én mit csinálok, merre megyek, milyen pózt veszek fel, hogy helyezkedem el. Ez jó volt. Tudtam magamra figyelni, mindig azon voltam, hogy a lehető legelviselhetőbbé tegyem magamnak a fájdalmas perceket. Az orvosom néha adott egy párszavas jótanácsot, attól valahogy mindig könnyebb lett. Amikor már szinte elviselhetetlen volt, megkérdezte, hogy nem akarok-e bemenni a kádba. Jó, gondoltam, kipróbálom. Elmondhatatlanul könnyebb lett. A jó meleg víz, ahogy csorgott a hasamra, enyhítette a görcsöket. Térdeltem a vízben, ráhajoltam a kád szélére, lógott ki a karom és a fejem. A két fiú még humorizált is velem, mondták, pont úgy festek, mint egy átmulatott éjszaka után kissé spiccesen. Két fájás között még nekem is volt erőm velük nevetni. Közben mindketten rendkívül erősen koncentráltak rám. A szülészem figyelte a fájások helyét és jellegét. Egy idő után a kádban a másik oldalamra fektetett, hogy a fej minél előbb a szülőcsatornába illeszkedjék. Közben a férjemnek magyarázta, hogy hol és hogyan masszírozzon.

Szinte egyszerre szólaltak meg. Az orvosom, hogy mindjárt a keresztcsontnál fogom érezni a fájdalmat, a férjem pedig meglepetten - Sokkal lejjebb érzem a babát!

Elindult hát kifelé a szülőcsatornán. Kijöttem ugyan a kádból, de nem kívánkozott lefeküdni. Az ágyra térdeltem, és egyik kezemmel a férjem, másik kezemmel az orvosom nyakát fogtam erősen. Hihetetlen jó volt érezni az erejüket. Megtartottak, a nyomásnál segítettek. Amikor pihenni akartam, a sarkamra ültem. Már jött is a fejecske, és a következő pillanatban szinte belecsúszott az orvos kezébe. Lehajoltam hozzá, gyönyörködtem benne és elöntött a boldogság. Annyira meghitt volt az a néhány perc, annyira csodába illő, annyira gyönyörű! Órákig eufóriában voltunk. A férjemnek ő az ötödik gyermeke. Nagyon szép szülés volt – mondogatta a férjem és a szülészorvosom.

Szép szülés volt. Szép születés. Én és a kislányom – két nő. Két férfi segített. Köszönet érte!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése